Amint megtudtam, hogy áldott állapotban vagyok kislányunkkal, a nagy öröm és hála mellett megjelent egy csomó kérdés, aggodalom és félelem is… mert akarva akaratlanul mindenhonnan horrorsztorikat hall az ember a szülésről (főleg ha megtudják az emberről, hogy várandós kéretlenül is mindenki mesél a saját vagy a lány testvére vagy a szomszédasszony szüléserol), mert a szülés borzasztó, fájdalmas, hosszú, kibírhatatlan, gyötrelmes, stb. Nem tudom, hogy az emberek miért így állnak hozza, mert én is mindig is úgy gondoltam, hogy a szülés nem feltétlenül egy leányálom, de ha valóban úgy lenne mint amit ezek a sztorik üzennek, akkor már rég kihalt volna az emberiség. Emellett egy másik félelmem a kórházi bentlét. Gyerekkorom óta (amire már nem emlékszem) sosem voltam beutalva, műtve, a vér látványától rosszul vagyok, meg a kórházi “szag”-tól is, a kisujjamon kívül semmim nem volt eltőrve, stb. Az otthonszülés gondolata nagyon tetszik, de azért túl rizikósnak tartottam azt, hogy én otthon szüljek (főleg az első gyereket), ezért kénytelen voltam megbarátkozni a kórház gondolatával. Annak ellenére, hogy a szülészet az egyetlen olyan osztály a kórházban, ahova az ember egészségesen megy be, mégiscsak valahogy betegként kezelik, vagy úgy tekint saját magára az ember. Ezek és sok más félelmek, aggodalmak ellenére is végig abban hittem, hogy a nő úgy lett megalkotva, hogy tudjon szülni és a gyerek tudjon megszületni (mert mindketten aktív részvevői a szülésnek), lehet hogy nem fájdalommentes egy szülés, de kibírható és akár lehet szép is. Én eléggé a természetesség híve vagyok, úgy gondolom, hogy a mesterséges, emberek által felfedezett, kidolgozott találmányok, felfedezések nagyon jók, sokszor akar életmentőek is, sokat tudnak könnyíteni az ember életén, viszont nagyon sok mindennek ott van a mellékhatása is. A szüléssel kapcsolatosan is a természetes szülést találom a legjobbnak (persze vannak kivételesek esetek, amikor nem az). Úgy vélem, hogy a beavatkozásoknak, gondolok itt a császármetszésre, epidurális érzéstelenítésre, burokrepesztésre, stb., ugyanúgy megvannak a mellékhatásai, mint az előnyei (amit aztán a szülésfelkészítőn alá is támasztottak), viszont a természetes szülés olyan szépen lett kitalálva, hogy tökéletesebb már nem lehet (pl. a szülés alatt termelődő hormonok beindítják a tejtermelést vagy a csecsemő ahogy megszületik egyből tud szopizni vagy a szoptatás alatt az első hetekben a hormonok hatására osszehuzodik a méh). Ezért nagy vágyam volt az, hogy természetesen, beavatkozás mentesen szüljek.. Több kutakodás után úgy véltem, hogy Nagyváradon találtam egy olyan klinikát és nőgyógyászt, ahol/akivel talán ez lehetséges (mert sajnos sok helyen nem a természetes szülés az alapértelmezett, különböző okokból – nagyobb a rizikófaktor, kiszámíthatatlan az időpontja, több időbe telhet, kevesebb pénzt hoz a házhoz, stb.)

No és akkor lássuk, hogyan is született kislányom… Eredeti tervek szerint a 38. hét első napján, pénteken költöztem volna anyosomhoz, hogy legyek közelebb a klinikahoz. Azelőtt hétre sok mindent beterveztem, utolsó simításokat a takarításban, rendezgetésben, pakolászás, stb. Költözés előtti szerda reggel 8 körül készülődtem az utolsó kismama vízitornára, mikor csak éreztem, hogy folyik valami amit én nem tudok kontrollálni, először azt hittem hogy inkontinencia miatt biztos pisi, de nem volt sárga és mind szivárgott, nem akart elállni. Aztán észbe kaptam, hogy ez a magzatvíz lehet. Hirtelen bepánikoltam, azt se tudtam mihez kezdjek. Hívtam a doktornőt, nem vette fel. Hívtam a férjem, kérdem hol van (reggel a szokásosnál korábban elindult Besztercere), mondja, hogy a dugo miatt még csak az állomásnál Kolozsváron, mondtam, hogy forduljon vissza, mert talán szülés lesz aznap. Akkor az egyszer hálás voltam a kolozsvári nagy forgalom miatt… Amíg vártam őt, hamar összepakoltam, sok minden elő volt készítve, de nem volt összecsomagolva (volt hogy azt álmodtam, hogy nem lesz meg a csomagom, és úgy is történt). Hamar letusoltam, faltam pár falatot, közben a férjem is elkészült és útnak indultunk. A férjem megjegyezte, mikor elhagytuk a tömbházat, hogy hármasban fogunk már visszatérni. Nagyon szép napsütéses tavaszi nap volt, érdekes módon Várad fele nem volt nagy forgalom de azért a férjem megnyomta a gázpedált, előzte az autókat (meg egy Lamborghinit is, amit le kellett fotózzak), én azon kívül hogy szivárgott a magzatvizem abszolút semmit nem éreztem, a baba rugdalt párszor. Még akkor sem éreztem semmit, amikor megérkeztünk a klinikához, ott elvégezték a 37 héten szokásos vizsgálatokat és mivel meg nem volt aláírva a szerződés ezért adminisztrációs feladatokat kaptam. Miután befejeztem, megvizsgált az orvosom és mondta, hogy 2 cm-re vagyok tágulva, menjek nyugodtan haza és pihenjek, gyűjtsem az energiát mert szükség lesz rá és csak akkor menjek vissza ha 5 perces összehúzódásaim vannak vagy ha nem indul be a szülés akkor másnap 8ig várunk (24 órát ahogy elfolyt a magzatvíz).

Így is tettünk, anyósom várt finom ebéddel, utána aludtam egy jót, nyugodtabban átnéztem a csomagom, a férjemmel filmeztünk egyet, majd este 8 körül elkezdtem érezni az összehúzódásokat . Fél 10 körül már 5 percenként voltak, letusoltam (a meleg víz nagyon jól esett a derekamnál és hasamnál, mikor volt egy-egy összehúzódás) és elindultunk a klinikára. Ott egy idős orvos volt az ügyeletes aki nem volt szimpatikus számomra, felnyúlt hogy nézze meg a tágulást, közben PCR tesztet is csináltak és még is összehúzódásaim voltak, külön-külön sem kellemes érzés, hát még egyszerre. Hiába mondtam, hogy fáj, nem igazán törődött vele, inkább az asszisztensnovel traccsolt. Még mindig 2 cm volt a tagulas. Közben elkezdtem pánikolni, hogy vele kell szüljek és mind mondogattam ott az asszisztenseknek, hogy a saját orvosommal akarok szülni. Ez szerintem legalább egy órát hosszabbította a vajúdást, mert az ember vagy fél vagy szül. Viszont azzal nyugtattak, hogy mire kell ott lesz az én orvosom. Átöltöztem, a férjemmel bementünk a vajúdó szobába. Egy nagyon kedves magyar asszisztensnő jött be hozzánk, aki aztán végig ott volt a szülésnél, ő próbált segíteni megtalálni a számomra legkényelmesebb pozíciót, felajánlotta, hogy üljek labdára, magyarázta, hogy lélegezzek, stb., kérdezte, hogy töltse-e meg a medencét vízzel, mert volt szó róla, de akkor per pillanat nem szerettem volna. Már az elején lekapcsoltam a fényt, gondoltam az is segít az ellazulásban. Eleinte az ágyban próbáltam megtalálni a helyem oldalt feküdve, de sehogyse sikerült. Melegítő párnát is tettem a hasamra, derekamra. Időközben az ügyeletes orvos akart nekem adni intravénás fájdalomcsillapítót, amit elutasítottam és hoztak egy papírt, hogy írjam alá azt hogy elutasítom. Úgy gondoltam, hogy ha már akkor adnak fájdalomcsillapítót, amikor meg teljesen bírom az összehúzódásokat, mi lesz később; még egy kicsit szkeptikus is voltam, ki tudja mit raknak még a perfuzioba. Aztán mindenféle ingert éreztem, gyakran mentem a WCre, ahol volt egy tusoló is. Kérdeztem, hogy letusolhatok-e, eszembe jutott, hogy otthon mennyire jólesett a melegvíz. Végül ott ragadtam és a vajúdás többi részét a tusoló kabinba töltöttem. A férjem végig bíztatott, adta a vizet hogy igyak (legalább 2 literrel megittam pár óra alatt). Közben levettem az órát, , mert nem akartam törődni az idővel, sem hogy milyen gyakran vannak az összehúzódások , sem hogy mennyi idő telt már el, hogy ezek ne befolyásoljanak. Mégegyszer megnézték a tágulást és akkor már 10 cm-es volt. Akkor már hívták a saját orvosom. Miután megérkezett, mondta, hogy hozzanak be egy széket a tusoló kádba, akkorra kezdtem kicsit elfáradni. Az asszisztensnő többször is mondta, hogy próbálják meg bemenni az ágyra, de én akkor nem tudtam elképzelni, hogy bírnek feküdni. A doktornő pedig mondta, hogy úgy csinaljam ahogy nekem jólesik, ami nagyon tetszett. A férjem benn volt végig mellettem a fürdőbe, míg az orvosnó csak néha jött be. A férjem végig viccelődött, mondta, hogy milyen vízszámlát csinálunk a klinikának, mire az orvosnő mondta, hogy az ilyen szülést is be kell vezessék a portfolióba, mert ez új módszer. A kitolási fázisnál már éreztem, hogy vízszintesben kell legyek, ezért bementem és az ágyra feküdtem. Akkor már éreztem, hogy kezdek kimerulni, de mindenki nagyon bíztatott, a férjem, mondta, hogy már látszik a baba feje, ami erőt adott, hogy már nem lehet sok hátra és 2:38kor megszületett a kislányunk. Aztán amikor először megláttam és az ölembe adták, olyan hihetetlen volt… maga a tény, hogy a kezembe tarthatom a kislányom és az is hogy sikerült végigcsinálni a szülést, természetesen, beavatkozások nélkül (megfeledkeztem, hogy a méhlepény még hátra van). Utána megvolt az aranyóra, a mellkasomra tettem a babám, ő egyből elkezdte keresni a cicit és neki is fogott szopizni, nagyon csodálkoztam, hogy alig született meg és már szopizik is. Miután a köldökzsinór már nem pulzált, a férjem elvágta azt, én megszültem a méhlepényt is. Aztán elvitték megmérnia babát, megvizsgálni, oltást adni. Mivel nekem volt gátvédelem csak kicsit repedtem, de 1-1 öltést kellett azért varrjanak mindkét oldalt, ami eléggé fájt, de örültem, hogy mostmár olyan szálakkal dolgoznak amit nem kell kivenni. Miután kezeltek, visszamentem az ágyra, addig a férjem fogta a kicsit és hármasba hagytak minket több mint 1 órát. Olyan hihetetlen volt részese lenni egy ilyen csodának, mindkettőnkben nagyon nagy volt az öröm és a hála, akkor kezdtük felfogni, hogy szülők lettünk és családdá váltunk. Miután a hormondömping alább hagyott legyengültem, mivel elég sok vért veszítettem és ahogy kimentem a WCre elájultam, a férjem vitt vissza az ágyra, majd felvittek a csomagokkal és a babával együtt a kórházi szobánkba. Miután kaptam egy kis glukózt és kálciumot mindketten kidöltünk, az első napot majdnem végigaludtuk, ha pedig néha megébredtem, csak feküdtem a baba mellett, pityeregtem és csodáltam őt, olyan hihetetlen volt részese lenni egy ilyen csodának… Összeségében azt mondhatom, hogy nem volt fájdalommentes a szülés, de nem volt kibírhatatlan sem, mindkettonk számára szép élmény volt. Én teljesen úgy éltem meg, ahogy az Ige is írja: „Amikor az asszony szül, fájdalma van, mert eljött az ő órája, de amikor megszülte gyermekét, nem emlékszik többé a gyötrelemre az öröm miatt, hogy ember született a világra.” ‭‭Ján 16:21‬