Első gyerekem Romániában született, magánklinikán, de megkerestem az egyik legjobbnak tartott, támogató orvos és szülésznő csapatot. Többször váltottam orvost, mert természetesen akartam szülni, nem szerettem volna, hogy rábeszéljenek a császárra, mint ahogy az ismerőseim körében gyakran megtörtént. A választott csapatnak akkor én voltam aznap a negyedik, már hárman szültek előttem és mindenki fáradt volt. Siettettek, többször megjegyezték, hogy szeretnének hazamenni aludni. A fiam nem fordult, poszteriorban feküdt, a kis feje lefele, de a háta a jobb kezem fele fordulva. A szülés pedig nem haladt előre. Teltek az órák, a szülés hol beindult, hol leállt, de nem haladt. Sokszor magamra hagytak, akkor is, amikor már kétségbe voltam esve, hogy még mindig nem tágultam ki, már hosszú ideje 8-9 cm-nél voltam. Az epidurál miatt a hátamon feküdtem, s mivel a baba szívritmusa lassulni látszott, azt követően, hogy feküdnöm kellett, egy sor beavatkozás következett: oxitocin, hasbakönyöklés, gátmetszés. Több mint 24 órás szenvedés volt. Végül hárman nyomták ki belőlem. Nem voltam még teljesen kitágulva. A fiam furcsa fekvésének tudták be, az orvos pedig akkor, amikor összevarrt, egyre csak hajtogatta, hogy bizony van az a helyzet, amikor császárolni kellene. Nem értettem a szemrehányást, de nem is firtattam. Megkönnyebbültem, hogy végre kint van a gyerek és alig vártam, hogy elhagyhassam a kórházat, hogy szabaduljak onnan. Rengeteg vért veszettem, súlyos vashiányom volt, nem tudtam lábraállni, többször összeestem, két napig perfuzióztak. Nem volt aranyóra… csak az ígéretek voltak. A harmadik kórházi napon a szülésznő megjegyezte, hogy mások sietnek haza a kórházból, úgy néz ki én kedvtelésből maradok még egy napot. Magánkórház volt, a saját pénzemen maradtam, a szavai jobban fájtak, mint a gátmetszés helye. Azelőtti nap még perfúziót kaptam, nem tudtam lábra állni szédülés nélkül, nem volt tejem, a babát tápszerezték, a szoptatáshoz nem kaptam semmilyen segítséget. Illetve egy pompát toltak a szobába, az interneten néztem meg a használati útmutatót és próbáltam fejni, de a tej mellett vért is szívott a gép, olyan sebesek voltak már a melleim. A negyedik napon egyenlítettem a számlát a kórház felé, a számlát, mely magasabb volt, mint amit azelőtt bármi amit fizettem. Kiléptem a tavaszi levegőre és eldöntöttem, soha többet nem lesz ilyenből részem. Romániában legalábbis soha. 6 hét múlva tudam először leülni, fájdalom nélkül, a szoptatással is 5-6 hétig kínlódtam, amire nem voltam csupa seb…

Végül elköltöztem. Beteljesült vágy volt, hátrahagyni a közönyt, a tenni nem akarást, az emberi rosszindulatot, amiből olyan gyakran volt otthon részem… Mindig is úgy gondoltam, hogy ha valaha lesz gyermekem, akkor kettő lesz. Nem akartam, hogy egyedül nőjön fel a gyerekem, mint én, aki egyke vagyok. Lassan született meg a vágy, észrevétlen lett egyre erősebb, ahogy egyre inkább kezdtem biztonságban érezni magam az új országban, ahova költöztünk. Nem ismertem az egészségügyi rendszert, de olyan érett, felnőtt társadalomban találtam magam, hogy kezdtem annyi év után túllépni az előző szülés traumáján. 2 hónapos terhes voltam, amikor elmentem találomra egy nőgyógyászhoz. A kórház szerint választottam ki, mert a fiamat előzőleg kezelték ott és jó benyomást keltett. Az új ismerőseim mindenike azt mondta, mindegy melyik kórházat választom, az ellátás ugyanolyan lesz. Szinte hihetetlen volt ez számomra, de már megtapasztaltam ugyanezt az oktatási rendszerrel, így megbíztam bennük. A doktornő szimpatikus volt, hosszan elbeszélgetett velem az első szülésélményemről. Megemlítette, hogy a kórház alkalmazottai között vannak pre- és posztnatal gyógytornászok, akik éppen arra szakosodtak, hogy felkészítsenek a szülésre, hogy segítsenek a szülés alatt. A koronavírus járvány miattszámos korlátozás volt érvényben, így annál inkább ajánlotta, hogy vegyem igénybe a gyógytornász segítségét, mert kérhetem, hogy kísérjen a szülésnél. Az egészségbiztosítás magában foglalta ezt a szolgáltatást is. A terhesség hasonlóan alakult, mint az első fiam esetén. Komplikációk nélküli volt, az első émelygéssel teli heteket leszámítva, jól éreztem magam. De a második fiam is ugyanúgy helyezkedett el, mint az első. Befordult időben, de poszteriorban volt ő is, a jobb kezem fele fordult a kis háta. Sem a szülésznőt, sem a nőgyógyászt, sem a gyógytornászt nem zavarta azonban ez a tény, egyszer sem említettek császárt emiatt. A gyógytornászhoz a terhesség nyolcadik hónapjában kezdtem el heti rendszerességgel járni. Tulajdonképpen szülésfelkészítő volt, de a különböző poziciókat is gyakoroltuk, amiben szülni lehet, ha éppen akarom. Olyan poziciókat is mutatott, amelyek a vajúdás során segíthetnek és biztosított róla, hogy ahogy telefonálok, ő 10 percen belül a kórházba ér, hogy jelen legyen a szülésnél és támogasson.

Egy pénteki nap éreztem meg a gyenge fájásokat, hasonlóakat, mint amilyeneket az első szülés előtt éreztem. A nőgyógyász még aznap fogadott, 3-4 cm-re voltam tágulva, ugyanúgy, mint az első fiammal, amikor kórházba mentem. Egy órán át megfigyelés alatt tartott, majd azt javasolta, hogy menjek haza és akkor menjek csak a kórházba, ha a fájások elkezdenek erősödni. A fájások jöttek-mentek, semmilyen rendszeresség nem volt bennük. Hétfő estére aztán úgy éreztem, hogy erősebbé váltak, úgyhogy kórházba mentem. A férjem csak a kórház bejáratáig kísérhetett, mert nem volt akire a fiúnkat bízzuk, a járvány miatt gyerekkel pedig nem lehetett bemenni. 3-4 cm-re voltam tágulva, péntek óta semmi nem változott. Két óra megfigyelés után a nőgyógyászom ugyanazzal a javaslattal jött. Azt mondta, hogy ez a meginduló majd leálló, rendszertelen fájdalom már a szülés előszobája, de éppen a baba fekvése miatt még korai lenne, hogy bent tartsanak. Kétségbe estem, hogy ismét hazaküld. Nem küldött, azonban azt mondta, hogy a helyemben inkább hazamenne, de dönthetek amellett is, hogy inkább a kórházban maradok. Elmondta, hogy akár 2-3 óra múlva is szülhetek, de még 2-3 nap is lehet. Hazamentem. Nagyon csalódott voltam, mert már a 41. hétben jártam. Arra gondoltam, hogy ha Romániában lennék, már rég kisegítették volna belőlem ezt a gyereket, nem kellene itt még napokon át kínlódnom. A férjem a kórház előtti játszótéren várt a fiammal és hazavitt. Fáradt és csalódott voltam, hogy ma sem születik meg a baba, így aztán lefeküdtem aludni. Mély álomba zuhantam, hogy aztán éjjel 2 órakor egy erősebb fájásra ébredjek. Rögtön eszembe jutottak a gyógytorna során tanult vajúdási poziciók, négykézlábra ereszkedtem, mert ez esett jól, és a tanult légzéstechnikát gyakoroltam. A fájások erősebbek lettek ahogy teltek az órák, de nem volt elviselhetetlen fájdalmam. Úgy éreztem magam, hogy hullámokon ülök, amikor jön a fájdalom, s ahogy a fájdalom elmúlik, úgy hagyok magam mögött még egy hullámot. Végig azt képzeltem, hogy a tengerben úszom. 5 óra körül végül felébresztettem a férjem. Nem voltam egyáltalán meggyőződve arról, hogy szülni fogok, de arra gondoltam, inkább a kórházban vajudok tovább, hogy legyen ideje még visszaérni és a fiúnkat 8 órára óvodába vinni. 40 percre laktunk a kórháztól. Azonnal felkelt, felköltötte a gyereket, fogta a csomagokat és kocsiba ültünk. A kocsiban rosszul tudtam figyelni az úszásra, amit elképzeltem magamnak, nem is erősödtek tovább a fájások. A kórház előtt kiszálltam. 6 óra 11 perc volt. Ismét nem jöhetett be, mert velünk volt a fiam. Elköszöntünk egymástól, megígérte, hogy ahogy óvodába viszi a gyereket, jön is vissza, hogy jelen lehessen a szülésen. A nagyobbik születésekor is jelen volt, most is be akart jönni. A kórház udvarán éreztem, hogy egy nagyobb fájás, egy nagyobb hullám jön. Meg kellett álljak. Két fájás között felsiettem a szülészetre. A recepción bemondtam a nőgyógyász és a gyógytornász nevét. Az ügyeletes szülésznőtől pedig elnézést kértem, ha túl korán bejöttem. Elmondtam, hogy előző este 3-4 cm-nél tartottam és 4 nappal ezelőtt is ugyanez volt a helyzet, de most valamivel erősebbnek érzem a fájásokat és maradni szeretnék. Egyből a szülőszobára vitt, megvizsgált, 8-9 cm, jókor jöttem, mondta. De én megijedtem a 8-9 cm-től, mert ez volt az a tágulás aminél nem jutottam már tovább az első esetben, órákon át. Rettegtem, hogy megismétlődik ugyanaz. A vizsgálat után már ott is volt a gyógytornászom. Micsoda megkönnyebbülés volt látni! A vidám, bizalmat sugárzó személyisége egyből lenyugtatta a bennem levő aggodalmas hangokat. A fájások beindultak, egy újabb erős hullám volt érkezőben. A kezét a hasamra tette, rögtön mondtam is, hogy mennyire félek a baba fekvése miatt. Nem hazudott, azt mondta, hogy továbbra is ugyanúgy van, majd azt ajánlotta, hogy próbáljunk ki 3-3 fájás erejéig többféle poziciót is. Előbb az oldalamra feküdtem egy matracon, a földön, a két térdem közé egy nagy pilates labdát tett. 3 fájást csináljak így végig, mondta. Közben támogatott. 3 fájás után javasolta, hogy a fájások között álljak négykézlábra. Megtettem. És akkor megéreztem. Éreztem, ahogy a baba ereszkedett. Ahogy összedolgozunk. Segítjük egymást. Azt is éreztem, ahogy fordul. Még egy fájás, ismételte a gyógytornász, még egy fájást így, jól csinálom. Csak hárman voltunk a szülőszobán: a gyógytornász, a szülésznő és én. A nőgyógyászom is beért közben valamikor, de ő nem avatkozott be, ezt már előzőleg elmondták, hogy jelen lesz, de csak akkor avatkozik be, ha komplikációk adódnának. A teremben volt még medence, zuhanyzó, számos labda, pilates szalag és matracok. Bármit igénybe vehettem volna, de nem éreztem szükségét. A villanyt szinte teljesen lekapcsolták, csak hangulatfény volt a szülőszobán. A szülésznő jelenlétét is alig éreztem. Minden fájással a baba lennebb került. A szülésznő egyszer csak megjegyezte, hogy látja a baba fejét, és meg van teljesen fordulva. Eufórikus érzés volt! A baba teljesen megfordult, nem arccal előre jött, mint az első fiam. Megnyugodtam, teljesen el tudtam magam engedni. Természetesen fájt, de sosem éreztem magam ennyire biztonságban egy ilyen kiszolgáltatott helyzetben. A szülésznő megkért, hogy ne nyomjak olyan erősen, hagyjam, hogy a testem tegye a dolgát. De minden fájással visszamegy picit, gondoltam, a gyógytornász pedig, mintha kitalálta volna a félelmem, rögtön elmondta, hogy ez a természetes, hogy érzem, hogy visszacsúszik picit, de higyjem el, attól még minden fájásnál lennebb kerül. Nem tudom hány fájás telt még el, de egyszer csak éreztem, hogy nagyon fáj, a baba pedig kicsusszan, sír. Segítettek, hogy felfeküdjek a szülőágyra, majd a hasamra tették, segítettek abban is, hogy mellre kerüljön. Ő pedig tudta a dolgát ösztönösen, szopizni kezdett és békésen elaludt. Életem egyik legcsodásabb pillanata volt. Eltelhetett így 10 perc is, akkor láttam meg, hogy a nőgyógyászom is a szobában van, már egy ideje bent lehetett. Valami vicceset mondott, mert emlékszem, hogy kacagtunk, de én teljes szívvel a babámra figyeltem. Megkérdezték, hogy elvágom-e a köldökzsínort. Elvágtam.

Nem repedtem, nem vágtak, és amikor ezt elmondták, akkor döbbentem rá, hogy nem volt érzéstelenítés sem. Hogy ezt epidurál nélkül csináltam végig. Nem hittem magam erre képesnek. Az első szülés epidurál mellett is olyan borzalmasan fájt! Megértettem, meg tudtam mostmár fogalmazni, hogy az első esetben tulajdonképpen siettettek, s az egyik korai beavatkozás szülte a továbbiakat. De már mindegy volt. Ott voltam, biztonságban, csak én és a babám, aki boldogan aludt a mellemen. Az aranyóra közel három óra volt. Egy pillanatra sem vitték el a babámat, mint kiderült, illegális ott. Vérvételt, mérést, mindent a jelenlétemben végeztek el. Mai napig hihetetlen számomra, hogy milyen gyorsan regenerálódtam. Pár óra múlva már kutya bajom sem volt, nem fájt semmi, le is ültem. Elmehettem volna a kórházból, de úgy éreztem maradni szeretnék még abban a környezetben, mert a szoptatás most is kínlódás volt. Az újszülött osztályon tájékoztattak, hogy minden alkalommal jönni fog a szoptatási tanácsadó, amikor hívom. Tejem most sem volt, a melleim ugyanúgy kisebesedtek, a pompával kínlódtam, a baba vért is szívott. Szégyelltem hívni a tanácsadót, nem erre voltam szocializálva. Az egyik nővér meglátta a melleim és hívta a tanácsadót, aki utána gyakran benézett hozzám, anélkül, hogy hívjam. Éjjel is jött. Megtanultam, hogy az a természetes, hogy minden alkalommal, amikor mellre akarom tenni a babát, hívjam őt. Így már nem féltem, hogy összeszídnak vagy haragusznak, ha túl sokszor megnyomom a gombot. Mindig ugyanolyan kedvesen és lelkesedéssel jött. És olyan sokat segített! Megmutatott többféle szoptatási poziciót, azt is, hogy mit tehetek, ha később elapadna a tej. A pompa használatát is részletesen elmagyarázta. Minden szoptatás után fejtem, tulajdonképpen kétóránként. Minden nap bejött a gyógytornász is, gyakorlatokat mutatott, amiket majd a szülés után 6 hétre kezdhetek el végezni. Gátizomtorna, torna szétnyílt hasfalra, hátizom erősítés. Felvette nekem videóra, leírta, hogy hogy csináljam majd idővel, fokozatosan a gyakorlatokat. 3 nappal szülés után hazamentem. Két hónappal szülés után a nőgyógyász 18 alkalmas gyógytornát írt ki. Fontos a gátizom megerősítése, hogy elkerüljük a vizeletvesztést időskorban – ezt otthon soha senki nem mondta nekem, itt pedig standard eljárás. Azóta is járok gyógytornára, nagyon sokat segít. A szoptatás pedig olyan szépen beindult egy héttel szülés után, sokkal magabiztosabban, nyugodtabban tudom ellátni a babám, pedig sokkal kevesebb időm van.

Mai napig melegséggel és hálával tölt el, ha a kórházra, a személyzetre gondolok. Csak azt sajnálom, hogy nem költöztem el korábban Romániából, mert akkor nem lenne 6 év korkülönbség a két fiam között…