Egy tervezett otthonszülés története

Nem titok, hogy a kisbabád otthon szülted meg. Mikor döntötted, döntöttétek el, hogy otthon szeretnél szülni? Melyik része volt a legnehezebb?

A várandósságom elején kezdtük körbejárni azt, hogy mit szeretnénk a babánk születése körül. Hogyan szeretnénk ezt megélni, milyen fontos vonulatai vannak az eseménynek az életünkben, milyen értékek mentén szeretnénk ezt (is) életünkbe integrálni. Fontos volt a háborítatlanság a vajúdás, szülés alatt valamint a kisbabánk életének első óráiban, heteiben (továbbá egész életében, de ez más interjútéma J). És az elképzelésünkhöz próbáltunk intézményt keresni. De sem a kolozsvári állami kórházak, sem a magán kórházak nem tudták ezeket biztosítani nekünk. És így született meg az otthon szülés döntése. Igazából nem volt nehéz része a döntésnek, egy nagyon természetes folyamat egyik mozzanataként éltük meg.

Volt-e B terv?

Igen, volt B terv, C terv, D terv  A nőgyógyászommal előre egyeztettünk, megbeszéltünk, hogy otthon szülést tervezünk, de ha a történsek kisodródnának a természetes mederből, akkor számíthatunk őrá a szülészeten. A kórházi ottlétre szükséges kis csomag elő volt készítve, ajtó mögé becsusszantva. Még olyan részletek is tervezve voltak, mint a szülészetre vezető útvonal, napszaknak (értsd forgalomnak) megfelelően; milyen közel parkolni az autót a tömbházhoz, mikor elindul a vajúdás, hogy szükség esetén minél kevesebbet gyalogolni.

És mindezek mellett az energia, a kiküldött pozitív szándék az otthonszülés felé irányult. Mert mi abban éreztük az Erőt.

Mi kellett neked, hogy azt érezd meg tudod csinálni?

A párom támogatása. Ő volt a legnagyobb segítségem, támaszom, védelmezőm, úgy a várandóság, mint a szülés alatt. Az otthon szülés közös döntés volt. Hármunk közös döntése, a babával együtt, de ez megint egy másik interjú téma. 

A párom ezer százalékos elköteleződésével volt ez csapatmunka. A férfi az, aki teret, keretet, védelmet, burkot biztosít a folyékony női minőségnek, hogy virágozhasson, teremtsen. Vajúdás, szülés, kisbabás lét alatt ez még hangsúlyozottabban érvényes. Ha repedés, eltérés, diszkrepancia lett volna ebben a férfiúi védelmező burokban, az erőim kiszivárogtak volna a repedésen, hogy átvegyem a védelmezés azon hiányzó részét. A szülés egy nagyon befele forduló folyamat, nem tudtam volna kifele is, befele is jelen lenni egyazon időben.

Kik voltak melletted? Kikre volt szükséged?

 Mindenki mellettem volt, támogatott. Az Univerzum küldte a Segítőket, keresztényebb megfogalmazásban, az Úr az Angyalokat.

Várandósságom alatt egy szívemhez közel álló támogató csoport volt egyik megtartó pillérem. Mindmáig találkozunk, erős kötelék szövődött közénk.

A nagyszülőknek megvoltak a fenntartásaik az otthoszüléssel kapcsolatban, viszont bölcsességük nagyobb volt a félelmeiknél, és várandóságom alatt mindvégig támogattak. Barátaim is mellettem voltak ebben a gyönyörű utazásban. Oly szerencsés ember vagyok, egy erős támogató háló ölel körül, most is, nem csak abban a periódusban.

A vajúdás, szülés alatt legnagyobb segítségem ugyancsak a párom volt. A bábaasszonnyal és a dúlával abban egyeztünk meg, hogy akkor hívom őket, mikor úgy érzem, hogy szükségem van rájuk. Ez a 8 cm tágulásnál következett be, amikor a hormonkoktél végigfutott a testemen. Az érzés az volt, hogy na most azonnal legyenek itt J hogy honnan tudtam a 8 cm tágulásomról? Sokat készültem a szülésre, rengeteg ismeretem, tudásom volt, ugyanakkor befele figyeltem, belaktam a testem, magamhoz öleltem a folyamatokat, a testi történéseket, tisztán éreztem, hogy hol tartok az utazásban.

A kitolás alatt a megtartó (és be-nem-avatkozó) erejüket éreztem nagy segítségnek. Fizikai síkon, a tenni-ben, a feladatokban inkább szülés után segítkeztek: a méhlepény megszülése, a szoptatás első lépései, vagy akár bepakolás a mosógépbe, szülés utáni látogatások.És ennél többre nem is volt szükségem (több személy, több segítség), az már megterhelő lett volna számomra.

Mi az, amit semmiképp nem szerettél volna a szülésednél?

Beavatkozást. Semmilyen féle külső beavatkozást. Sem tágulás-ellenőrzés, sem idegen embereket, sem „szalagmunkásokat” magam körül, sem beszólásokat,  sem burokrepesztés, sem oxitocint, sem epidurálist, sem gátmetszést, sem külső hajrá-t és utasításokat, sem méhlepény siettetést, sem gyors köldökzsínor elvágást, sem baba-fürdetést, sem neon-fényeket, sem idegen kezeket a kisbabán, sem… sem… sem…, és még sorolhatnám, hogy mennyi mindent nem szerettem volna.

Inkább mondom, hogy miben volt részünk: gyöngédségben, támogatásban, saját ígényeim figyelembe vételében, a kisbaba teljes értékű tiszteletében, mint szülő nő erejének a tiszteletében, háborítatlan befelé figyelésben, a támasztó asszonyok hangtalan, de odafigyelő segítségében, egymásra hangolódásban a párommal, a kisbabával a vajúdás, szülés alatt, egymásra hangolódásban a támasztó asszonyokkal (akik a várandóság alatt is kísértek), rengeteg mosolyban, feltétel nélküli szeretetben, meghittségben, a szülői, családi hármas szentségének a tiszteletében, a mi esetünkben családi 5-ös (van két vizslánk J), szoptatásban való segítségben, feltétel nélküli elköteleződésben, és nem utolsó sorban szívet melengető érzés önt el visszaemlékezni a bábaasszony és a dúla egyik látogatására – szülés után pár nappal – mennyei süteményt hoztak és egymás lelkét ölelgetve csicseregtünk a konyhában.

Milyennek írnád le az élményt. Ha azt kérném találj egy szimbólumot, mi lenne az?

Feltételezem a rövid verzióra gondoltál, mert sokat tudnék erről mesélni még J

Számomra a divinitással, Istennel való összekapcsolódás fejezné ki a legjobban a belső tartalmat. A lelkem legmélyéig kinyíltam, és csak áradt be az energia. Soha nem volt lehetőségem megtapasztalni, hogy milyen az, amikor teljes egészében kikapcsol az agy, a ráció, amikor a kismajom abbahagyja az ugrándozást. Nos, ekkor kikapcsolt. És ez egy következő ajándékkal jött: a Mosttal, a jelen pillanattal. Tyűűű, mennyit olvastam erről, és hogy vágom az elméletet a most hatalmáról, a  jelenben élésről. De igazából csak ekkor tapasztaltam meg, hogy milyen az időtlenség, milyen amikor nincs múlt és nincs jövő. Csak az van, ami épp most van. Nincs idő. Csak én és a kisbabám.

Mi volt a legnehezebb rész? Ha volt ilyen. 

Nem volt legnehezebb rész. Sokféle érzés, testérzet, élmény, stb. volt, de nem volt legnehezebb rész. Igy volt kerek és egész, ahogy volt.

Ha a szülésedre gondolsz, melyik az a kép, ami leginkább bevillan? Mit gondolsz miért? 

Vizuálisan az a kép ugrik be, amikor lehajolva térdelek az ágyon, sötétítők behúzva, valahonnan nagyon távolról hallom, amint „ügyködnek” körülöttem, de csak a tudatom perifériájáig jut el. Befele figyelek, beszélgetek a kisbabámmal. A fájdalomszint már régen meghaladta azt, amit eddigi életemben ismertem, és már az elviselhetetlen határát súrolja. Milliméterről milliméterre érzem, hogy bújik át a csontok között, ahogy érzem lefele jönni a fejecskéjét, érzem, amikor végzi a belső forgásokat.

És hogy miért pont ez? Talán azért mert az odafelé utazásnak a legerősebb, lenyitottabb pontján voltam, amikor a kisbabámért mentem. Pedig az is erős élmény volt, mikor megérítettem a feje búbját, mikor megkoronázta a gátat. Az már a visszafelé úton volt.

De mégis, ha azt kérded, hogy melyik kép villan be, az elsőként elmesélt lenne.

Ha visszamennénk az időben, lenne valami, amit másként tennél?

Nem, semmit nem változtatnék.

Mit üzensz az anyáknak, akik most várandósak? Hogyan készüljenek a szülésre, ha mondjuk kórházi szülést választanak. Mire figyeljenek leginkább?

Úgy tiszta szívemből nem üzennék semmit. Elmondhatom, hogy miként csengett le bennem az egész, talán inspiráló másoknak.

Számomra fontos volt, hogy alaposan utánolvassak dolgoknak, többféle megvilágításból: orvosi, holisztikus, spirituális, stb. És nem csak olvassak, hanem beszélgessek is otthon szülő anyukákkal. Sokat jógáztam, légző gyakorlatokat végeztem, vizualizáltam, meditáltam. Párommal voltunk szülésfelkészítőn, körbejártuk az egészséges hordozás, oltások, együtt alvás kérdéskörét, stb. Készült testem, elmém, lelkem erre a csodálatos eseményre és utána következő életszakaszra.

Varázslatos, Istentől áldott szülésélményben volt részünk.

És mindezek után azt mondom: (szinte) mindegy mit teszel és mit nem teszel, hogyan készülsz, kivel, mire, hol szülni. Mert úgy is abban az élményben és élettapasztalatban lesz részed, amiből tanulnod kell. Azokat az embereket, helyzeteket és tapasztalatokat vozod magadhoz/küldi az Fennvaló (fogalmazzuk bárhogy), amire neked ebben az utazásban szükésged van. És ez érvényes a várandosságra és a szülésre is. A szülés egy erős, intezív élmény, és pontosan azokat a „gombokat” fogja benned megnyomogatni, ami életleckeként szolgál számodra. Legyen az varázslatos otthon szülés, sűrgősségi császármetszés, vagy egészséges kórházi szülés. Mindegy. Mert az Élet azt tálalja fel, amerre visz a Te saját Belső Utad.

Mi történt rögtön szülés után? Gondolok itt az összeszokás, egymás megismerése pillanatokra

Arany heteket éltünk, nem aranyórát. 

Élesen emlékszem a pillanatra, amikor életemben először megláttam a kisbabám. Ölelkeztünk, gyönyörködtünk benne, símogattuk, beszéltünk hozzá. Szopizott, pisikált, kakált már az első pár percben J Közben az asszonyok hoztak nekem enni, inni. Már rég nem lüktetett a köldökzsinór, mikor megszültem a méhlepényt, aztán elvágtam a köldökzsinórt, míg apuka mesélt a kisbabának. Utána megvizsáltuk közösen ezt a csodát, a méhlepényt: az emberi test egyetlen szerve, amit nem születésünkkor kapunk, hanem idővel fejlődik ki, és dolga végeztével távozik. Jól megnéztünk minden oldalról, tényleg olyan, mint az élet fája: a törzse a köldökzsinór és a koronája az erezete. Lenyűgözött. Utána pedig megvizsgáltuk ugyanacsak közösen (tükör segítségével) a gátat. Pincurka repedés volt, amire másnap már teljesen rá tudtam ülni.

Két hétig meztelenkedtünk otthon, ölelkeztünk, szopiztunk, tanultuk egymást, ki-be lélegeztük egymást, élveztük az egység élményt. Az első két hét csak a miénk volt, a kis-családé. Az első látogatókat, vagyis a nagyszülőket csak ezután fogadtuk.  És még hosszú idő telt el míg jólesően (és nem muszály-feladatból) fordultam kifelé. Bizsereg minden idegvégződésem még most is, mikor erre a pihe-puha hullámzóan mesés periódusra gondolok. 

Pár gondolat az apától.

Mint férfi, hogy álltál hozzá az otthonszülés gondolatához?

Pragtamikusan álltam hozzá. Láttam Katán, hogy egy erős határozott nő, így tudtam, hogy képes végigvinni. Nyitott volt hallani más tervekről is, sőt ez benne volt a tervben, meg volt előre beszélve, hogy mi történik ha így vagy amúgy. Tudtam mi a feladat, mit kell tennen milyen helyzetben. Így könnyen jött nekem hogy támogassam.

Férfiként másként élheti meg azt valaki, hogy a párja életet ad. Milyeb volt látni a párod vajúdás közben? Miben tudtál neki segíteni? Hol érezted azt –ha van ilyen- hogy a képességeid végesek?

A vajúdás nagyon csendes volt és meghitt. Időnként mondta, hogy nagyon fáj. Ezt nagyon nem értettem, hiszen nagyon csendesen mondta. Filmekben teljesen mást lét az ember, olyat ami nem igaz. Segítettem cserélni a forró törülközőt, sőt tartottam is ahol neki fájt. Szavakkal nyugtattam, suttogtam neki szép dolgokat a fülébe és kitoláskor én voltam a támasz. Először, mikor megérintettem a gyermekünket, akkor egy nagyon erős érzés ment rajtam keresztül. Nem tudnám a mai napig se leírni, mert addig se és azóta se éreztem olyat.

Ha színt vagy szimbólumot kéne adni ennek az érzésnek, mi lenne az?

Életfával szimbolizálnám. Azt mondják, mikor meghalsz, egy másodperc alatt látod az egész életed. Az érzés hasonló volt, de nagyon más, mert 1 másodperc alatt mintha Fülöp eglsz életét éreztem volna. Nehéz leírni, mert sok minden forgott abban a percben bennem, s olyankor az embernek nincs ideje magára figyelni.