Az én szülésélményem.

A kicsi , harmadik lányom itt szuszog mellettem. Már sokan várjátok, hogy megírjam a történetünk.

Kicsit visszarepülök az időben, mert a lelkemben ott kezdődött ez a szép élmény.  2019 májusában elutaztunk a férjemmel négy napra, Nerjába. Egy gyönyörű, kicsi, dél spanyolországi városka, ahol újból megélhettük milyen kettesben lenni, elvonulni. A harmadik gyerek gondolata nehezen érkezett meg hozzám. Több év kellett, hogy erre megérjen a lelkem. Az első reggel, amikor még nem volt felkelve a nap, a szobában sötét volt, a férjemnek volt egy mondata, ami nagyon megérintett. „Ha lesz még egy kisbabánk, a szeretet megsokszorozódik.” Ahogy ott feküdtünk az ágyban a hátunk mögötti ablak redőnyei között besütött a nap, aranyló fénye és melege megtöltötte az egész szobát. Hosszú évek után akkor éreztem meg először, hogy akár jöhetne egy kisbaba. Eltelt két év, de valamiért nem jött.  2021 et választotta magának. 

Mindig tudtam, hogy ha majd lesz még egy szülésélményem, akkor azt szeretném háborítatlanul megélni. Az elmúlt periódusban úgy tűnt hogy a vírushelyzet eléggé sok akadályt állít elénk. Lehet, hogy ezért is volt két veszítésem. Stresszes volt. 2020 elejétől kezdve túl sok volt a kellemetlen hír: apákat nem engedték be a szülésekhez, sok babát elválasztottak anyukájuktól, sokan maszkban szültek, kész káosz volt még a magánklinikákon is. Más országokban ezt megoldották, hisz az Apa nem kísérő, hanem a gyermek szüleje. Romániában ezt a lehetőséget teljesen kizárták.

Eleinte Magyarországra terveztem menni, de kiderült, hogy 2021 márciusától, állami klinikán ott sem szülhetnek a nők választott orvossal,  így arról a vágyamról  is le kellett mondanom , hogy Bálint Balázzsal és Kondor Katával szüljek a Szent Imrében. Valahol mindig velük képzeltem el. Nekem ők jelentették a háborítatlanságot (láttam dolgozni is őket, többször találkoztunk Születés hetén, volt egy jó kapcsolatom velük).Tele voltam kételyekkel és félelemmel, mert tudtam, hogy amit én, mi  szeretnénk a párommal, azt Kolozsváron egyelőre egyik klinika sem nyújtja. Elkeseredtem. Aztán eldöntöttem, hogy felhívom Béres Edinát, egy magyaroszági bábát, aki otthonszüléseket kísér, és számomra nagyon szimpatikus személyiség. Elfogadta a kérésem, de a terminus  körül neki családi programja volt, és ott volt a kérdőjel a levegőben, hogy vajon ott tud-e lenni akkor. Mást viszont nem tudtam elképzelni otthonszüléshez.  A logisztika is nehéz lett volna. Felköltözni Pestre legalább egy hónappal előtte. Hiányozzak a  lányok mellől több mint 4 hetet, akár 6 ot is. Még az első trimeszterben megéreztem, hogy ez nem fog összejönni.

Ekkor hallottam, hogy Nagyváradon az Euclidé klinikán már beengedik az apákat, habár az ország többi klinikáján, a vírusra hivatkozva, megtiltották jelenlétüket. Nagyon megörültem neki.  Nem volt kérdés, hogy felhívjam az orvosnőt, Laczikó Szidóniát, akit akkor személyesen még nem ismertem, de mivel a pandémia előtt őt is szerettük volna meghívni a Születés hetére előadást tartani, aztán 2020 tavaszán volt egy hosszú, kedves telefonbeszélegtésünk, ahol ő arról is beszélt nekem, hogy a saját gyerekeit is természetes úton szülte, egyiket gátvédelemben, jóval terminus felett, 4 kilósan. Nekem ez nagyon sokat számított. Gondoltam hogy, végre itt egy női nőgyógyász, aki megtapasztalta az élettani szülést, és nem akar feleslegesen rábeszélni különböző beavatkozásokra, és hisz abban ahogy a női test működik. Arról nem is beszélve, hogy az Euclidén lehetséges a vízbenszülés….másik régi álmom.

Közben teltek a hónapok, próbáltam lélekben ráhangolódni a vízbenszülésre. Kiolvastam Noll Andrea, Vízbenszülés, frissen megjelent könyvét is. Elmélyültem a témában. Szeptember végén személyesen is elmentünk Váradra. A hely teljesen elvarázsolt. Kis szülőszoba egy felfújhatós speciális medencével, labdákkal, vajúdóággyal. Az orvosnővel a talákozás teljesen közvetlen volt. Mintha már rég ismernénk egymást. A férjem és a kisebbik lányom is bent lehettek a vizsgálaton. Lili monitoron láthatta, hogyam rúg-kapál a kis testvére a pocakban. Most is hallom az orvosnő szavait: „Kinga, nálunk azért működnek a dolgok, mert mi orvosok nem csinálunk semmit, csak várunk. Minden úgy lesz, ahogy Ön szeretné. Ha apás szülést, akkor az lesz. Az aranyóra nálunk nem kérdés. Mindig azonnal rátesszük a Mamára a Babát. Ott hagyjuk hosszú ideig… azután csak megmérni vesszük el, utána újból vissza.”  A magabiztossága, a természetessége teljesen megnyugtatott. Kicsit fura is volt ilyeneket hallani, mert Kolozsváron nem sok orvost hallottam így beszélni. Azt éltem meg én is és a férjem is, hogy partnerként kezel minket, elismeri a női kompetenciáimat és szaktudásomat, mint szülésfelkészítő és dúla: „Nem kell ezt Önnek mondjam, hisz nagyon jól tudja”. Egy mondatában sem érződött, hogy szeretne kioktatni, hogy ő mint orvos jobban tudja. Nem éreztem feszültséget a beszélgetésünkben csupán azért, mert kérdeztem én is és elmondtam hogy mi mindenre vágyom.  Az is nagyon megnyugtatott, hogy elmondta, ha másként alakulnak a dolgok, mindenképp ketten döntünk, együtt megbeszéljük a lehetőségeket, de ekkor sem éreztem azt, hogy a szaktudását fitogtatná. Ellenkezőleg. Elmberi oldalát mutatta. Amikor eljöttünk, azt éreztem, hogy megérkeztem. A férjemmel egymásra néztünk és tudtuk, hogy ez az igazi, ez az a hely ahol szülni fogok.

November utolsó napja volt a terminus. Mindig mondom a felkészítőimen, hogy ez lehet 2 héttel előtte, de utána is, és teljesen belefér a 38-42 között bármikor. Októberben meghűltem, ezért kimaradtam 10 napot a munkából. Minden eltolódott, a számításaim nem úgy jöttek ki, ahogy szerettem volna. November 5-ig dolgoztam, de azon a héten már azt éreztem, hogy itt az ideje leállni, de a terápiás klienseimmel le kellett zárnom egy folyamatot, az éppen folyamatban lévő csoportomat is be kellett fejeznem. Közben a számon megjelent egy fura vérrög, ami nagyon kellemetlenné tette a beszédet, evést/ivást, kiderült, hogy le kell műteni. Eleinte megijedtem, de végül minden jól alakult, viszont csomó energiám elvette. Az ezt követő napokban megmagyarázhatatlanul ingerült, feszült voltam. Minden és mindenki zavart. Hirtelen el kezdett zavarni az a temérdek tennivaló ami a to-do listámon volt és tudtam, hogy november végéig szeretném kipipálni. Végig az volt bennem, hogy még bőven van időm mindenre, ezért a csomagolást is halogattam, de valamitől éreztem, hogy meg kell tegyem ezt a lépést minél előbb. Az is zakatolt bennem, hogy még nincs neve a babának. Valahogy nem találtam meg magamban a megfelelőt. Voltak opciók, de halogattam, mondván, hogy majd ha lecsendesül minden, lesz időm ezzel is foglalkozni. Közben megnéztem a Nóra (a lányaim, különösen Lili nagyon szerette volna) név jelentését: fény. Beugrott: ez „az” a fénysugár. Kezdtem közeledni ehhez a névhez.

Terv szerint úgy volt, hogy 38.héttől (november 15 től)  Váradra költözöm egy jóbarátunk lakásába, és ott megvárom, hogy induljon a szülés, és idővel a férjem is jön. Ha netán hamarabb beindulna, akkor ő azonnal indul Kolozsvárról. Nagy terveim voltak, hogy mit fogok tenni, hogy ott a várakozás alatt elűzzem az unalmam. Talán majd sorozatokat nézek látástól vakulásig, vagy sétálok nagyokat, kávézgatok ottani kolléganőmmel, ismerőseimmel, kismama jógaoktatóval.

November 9. én egész nap feszült voltam. Sokat voltam lábon, ami nagyon megterhelt, mert hihetetlenül tartottam vissza a vizet, és nagyon dagadt a lábfejem. Egész várandósság alatt egyszer sem fürödtem csak zuhanyoztam, de akkor este éreztem, hogy egy fürdő nagyon jól esne. Ellazultam a meleg kád vízben. Megnyugtatott valamnennyire. Még mindig nem voltam becsomagolva, de gondoltam , hogy vasárnapig még ráér, hisz csak akkor indulunk, de azt éreztem belül, hogy összecsapnak a hullámok a fejem felett és kicsúszik a kontroll  a kezem közül. Ennek köszönhetően valamin  össze is kaptunk a férjemmel, este későn. Mikor kimentem a wc re, láttam egy nagyon halvány rózsaszínes folyást a papíron. Ez kicsit megijesztett, mivel én még nem voltam felkészülve. A babát csak a hónap végére vártuk.  De aznap éjjel fél egykor eldöntöttem, hogy márpedig én becsomagolok. A férjem ebben megakadályozott, mert tudta, hogy egész nap lábon voltam és intéztem az elmaradt teendőket, és tudta hogy nagyon fáradt vagyok.

10. én reggel gyorsan becsomagoltam, külön a babának, külön magamnak, külön a kórházi csomagot. Délelőtt a családorvoshoz kellett mennem rutinvizsgálatra. Onnan elmentem egy szívhangmérésre az kolozsvári  nőgyógyászomhoz, aki azt mondta, hogy ultrahangon a méhnyak még okésnak tűnik, de mindketten tudjuk, hogy ez bármikor átalakulhat. Szívhang rendben volt, kontrakciók nem voltak. Akkor a kolozsvári orvosom mondott egy mondatot  amit nem tudtam befogadni. Ha véletlenül beindul a szülés, nehogy elinduljunk Váradra mert még megszülök Hunyadon, abban az esetben inkább szaladjak be az állami klinikára itt Kolozsváron (itt az orvossal illetve a Reginával nem volt szerződésem), mert a harmadik szülés lévén pár összehúzódás lehet csak és hopp kint lesz a baba. Csak bólogattam, de tudtam, elhatároztam hogy én az 1-esen még egyszer nem fogok szülni. Eközben otthon várt a sok teendő, a nagyobbik lányom Debrecenbe készült táborba, neki segítsek pakolni, rendezzem el a dolgokat, hogy amíg nem leszek Kolozsváron, minden legyen a helyén. (igen, ez a fészekrakó ösztön, de nem értettem hogy miért már most, ilyen korán).  A férjemmel ebédkor kibékültünkJ, amitől megnyugodtam.

Aznap délután Lili lányom segített új ágyneműt húzni , mert nekem már minden mozdulat fárasztó volt. Mindketten sokat segítettek, mert tudták, hogy fáradt vagyok. Lili megmutatta az aznapi festményét. Három tulipán. Két kicsi és egy sokkal nagyobb. Sosem rajzolt még ilyet.  Előtte lévő napokban napfelkelték voltak a témái. Megdicsértem, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget

Szerda délután beszélgettem egy számomra nagyon kedves személlyel, aki  egy nehéz életszakaszomban mellettem volt. Nagyon jó volt hallani a hangját.   Szintén szerda délutánra volt egy online időpontom Dr. Bálint Sándor szülész-nőgyógyász, pszichoterapeutával.  Előtte egy hónappal írtam neki, hogy szeretnék beszélni vele szülés előtt. Szeretem a hangját, azt, ahogy a nőkről beszél, ahogy megerősíti őket a belső tudásukban, a bőlcsességükben.  A beszélgetésünk végén volt egy vezetett imaginációja. Kellemes szankszkrit zene ment a háttétben. Megkért, hogy gondoljak egy színre, amit most látok. Mikor megvolt, megkért, hogy gondoljam el, hogy hol vagyok és ott mi történik. Meleg aranyló fényt láttam egy tengerparton, ahol a férjemmel táncolunk.  Ezzel a képpel búcsúztam tőle és sok sok megerősítéssel.

Lefekvés előtt beszélgettünk a férjemmel. Végre felszusszantam. Tiszta ágyneműbe bújni, bőröndök előkészítve, minden a helyén. A lányok aludtak a szobájukban. Éjfél volt. Megnyugodtam.  A férjem odabújt a pocakhoz, és mondta Picurinak, hogy még maradjon bent pár napot, mert neki nehéz napok következnek a munkahelyen és nem hiányozhat. Közben én elmondtam neki a képet az imaginációból. És amikor azt kimondtam hogy  együtt táncoltunk, egy akkora rúgást éreztünk (a férjem keze a pocakon volt), hogy mindketten egymásra néztünk, mert soha addig ilyen nem volt. A méhnyakban is éreztem. Kellemetlen volt. Kb fél percre rá azt éreztem hogy elönt valami meleg. Gyorsan kipattantam az ágyból és láttam, hogy folyik belőlem a tiszta, meleg magzatvíz. Soha egyik gyerekemmel sem folyt el. Első gyereknél nem ijedtem volna meg, de a harmadik szülés lévén megállt bennem a lélegzet, hogy akkor most mi lesz, mert bizony ezek után előfordul hogy nagyon hamar jön. Egyet tudtam, hogy el kell indulni.  A férjem abban a percben kiszökött az ágyból és gondolkodás nélkül mondta hogy semmi gond, indulunk Váradra. Csak bólogatni tudtam és közben patakokban ömlött a magzatvíz. Azóta is azon gondolkodom, hogy honnan volt annyi. 5 törülközőt töltöttem meg. Közben a férjem kivitte a csomagokat az autóba. Felhívta a szüleimet, hogy jöjjenek le a lányokhoz. Mi közben elindultunk. Nem ébresztettük fel őket (már elmondtam nekik, hogy ha netán éjjel indul be a szülés, hívjuk a nagyszülőket, de nem ébresztjük fel őket, mert azzal is telik az idő). Gyaluban voltunk, mikor hívtak a szüleim, hogy megérkeztek a lányokhoz. Közben elkezdtek kontrakcióim lenni, de enyhék voltak még. Ahogy ültem, éreztem, hogy csordogál a vízem. Nagy szerencsénkre nem volt forgalom az úton. Nagyon jól haladtunk. Hunyadnál nem szültem megJ Akkor ugrott be a Lili rajza. Hát persze, ő megérezte.

1 óra 50 perc alatt Váradon voltunk. A férjem útközben folyton mondta, hogy nyugalom, meglásd túl hamar fogunk odaérni, és elmegyünk egy szállásra (az ismerősünk még nem volt ott, hogy kulcsot adjon) és unatkozni fogunk. Gondoltam magamban, mennyi hülyeséged beszél.

Éjjel kettő előtt 10 perccel értünk a klinikához.  Az ügyeletes szülésznő fogadott. Közben újból rengeteg víz folyt el. A nadrágomból, zoknimból, cipőmből már facsarni lehetett a vizet. Megkérték, hogy másszak a vizsgálóasztalra. Közben megérkezett az ügyeletes orvosnő is, aki kérdezte, hogy miért jöttem. Ezt a kérdést azóta sem értem. Mondtam, hogy szülni, mert vízben szeretnénk, apás szülést. Megvizsgált, épp 1 cm ha voltam. Ezen meglepődtem, de mivel nem voltak erős kontrakcióim  nem számítottam nagyon sokra. Közben a férjem a recepciónál épp arről beszélgetett, hogy hétfőn jöttünk volna szerződést aláírni, de meglepett a Baba, ezért elkezdték előkészíteni a papírokat.  Bent a teremben az ügyeletes orvos és a szülésznő halkan beszélgettek, de meghallottam, hogy épp azt beszélik, hogy a tegnaptól új szabályt vezettek be, miszerint a klinikán nem lehet kísérővel szülni. Mondtam, hogy hallom amiről beszélnek, és én nem kísérővel jöttem, hanem a gyerek apjával, és ő bent lesz a szülésnél, mert így volt megbeszélve. Mondogatták hogy az lehetetlen. Hogy felhívják az orvosnőt, hogy beszéljek vele. Az orvosnő telefonon megnyugtatott, hogy minden rendben lesz. Menjünk egy szállásra , és reggel találkozunk, ha addig nem indul be erősebben a szülés.

Elindultunk. Az első panziónál megszálltunk. Végül a férjemnek lett igaza. A szálláson még kb 4 órát vajúdtam. Kezdtek egyre erősebbek lenni, de még mindig ritkán, kb 20-10 percenkét. Sikerült aludni is közöttük. Reggel 7 kor hívott az orvosnő, hogy mehetünk, ha úgy érezzük, és nyugodjak meg, mert minden úgy lesz, ahogy megbeszéltük. Nagy kő esett le a szívemről.  8 kor beértünk. Beutaltak. Bementünk a kedvenc vajúdonkba, átöltöztem.  Az orvosnő bemutatta nekem a bábát, aki nagyon kedves volt, mindig kedvesen szólt hozzánk, mielőtt valamit csinált volna, megkérdezte, hogy rendben van-e, és nyugodtan mondhatom, ha nem. Meglepődtem, mert ritkán látok ilyet.   Közben az orvosnő elment jógázni. Én mind azt vártam (nem vártam, de ehhez voltam hozzászokva), hogy mikor vizsgálnak meg, hogy lássák a tágulást. Hát nem néztek tágulást. Ilyen is van. Közben teltek az órák. Kezdtek erősödni a kontrakciók, férjemmel félhomályban vajúdgattunk, ölelkeztünk. Ételt rendeltünk. Senki sem szólt, hogy ne egyek, ne igyak. Sőt, bátorítottak, hogy egyek, mert szükségem lesz az energiára. Nagyon jólesett az étel. Erőt kaptam. Amikor a szülésznő szívhangot akart mérni, én automatikusan feküdtem a hátamra, de mondta, hogy semmi szükség rá, hisz úgy is meg tudja nézni, ha labdán ülök vagy éppen guggolok. Hát persze, hogy meg. Felajánlotta a szülőszéket, hogy próbáljak meg ráülni és a férjem tartson hátulról.  Pár kontrakcióig jólesett ez a póz. Labdára is ültem. jobbra balra ringattam magam. Néha ő is massszírozott. Közben relaxáló zenét hallgattam. Kis idő múlva azt éreztem, hogy le kell feküdnöm a jobb oldalamra. a férjem megmasszírozta a lábam. Nagyon jólesett. Elszundítottam. Ekkor kezdtek komolyabb kontrakcióm lenni. Már nem csak kilélegeztem őket, hanem mélyről jövő hangokat adtam ki, hosszan. Fogalmam nem volt az időről. A teremben nem volt óra (nagyon jó), telefonon nem néztem. A férjem jelezte az orvosnőnek, hogy 5 percenként vannak. Itt éreztem, hogy nagyon szeretnék bemászni a kádba. Azonnal elkezdték megtölteni. Senkiben sem merült fel, hogy ha elment a vízem,  ne feküdjek be a kádba. Mikor megtelt a kád, azonnal bemásztam. Fantasztikus érzés volt. A meleg víz átölelt, ellazultam, a kontrakciók közben mélyeket lélegeztem. A férjem végig mellettem volt, bátorított. Egy idő után megfordultam. Rádőltem a medence peremére és széttett lábakkal , guggolva vajúdtam.

Ekkor kérdezte az orvosnő, hogy szeretném-e ha megnézné hol tartunk, de nem kötelezte.  Kiváncsi voltam. Kisegítettek. Megnézte. 6 cm voltam, de mondta, hogy a hangomból ítélve nincs sok hátra. Visszamásztam a vízbe. Újból ellazultam, de kis idő múlva éreztem, hogy a kontrakciók kezdenek nagyon durvák lenni. Kértem a férjem, hogy borogassa az arcom hideg vizes kendővel. Ez erőt adott. A szülésznő illóolajokat ajánlott, hogy mi esne jól:  volt menta, narancs és még valami relaxáló. A naracsot kívántam. Mélyre belélegeztem. Kezdtem érezni, hogy kell nyomnom, de még nem voltam biztos benne. Újból felvettem a medence peremére ráhajló pózt. Minden kontrakció embertpróbáló volt. A férjem kezét erősen szorítottam, hangosan , mélyről adtam ki a hangokat. Közben az orvosnő a szomszéd szobában volt egy másik kismamával, aki kitolásban volt. Néha bejött, bátorított, hogy jól csinálom és visszament. Mikor újból átjött megkért, hogy forduljak úgy, hogy megnézze (szemével), hogy jön e a feje, de még nem látszott. Már nem esett jól újból visszafordulni a térdeimre. Úgy maradtam féloldalt, a medence peremén lévő kapaszkodóba fogózva. A férjem a hátam mögött volt, kívül, a honyom alá nyúlva támasztott. Minden kontrakciónál szorosan tartott és folyamatosan mondta, hogy milyen erős vagyok, milyen jól csinálom. Eljött az idő, amikor már éreztem, hogy meghalok, a testem minden erejével toltam kifele és lefele, de irtó nehéz volt. Volt, hogy hangosan visítottam, volt, hogy mélyen lélegeztem, volt, hogy ordítottam. Fogalmam nincs, hogy honnan jöttek azok a hangok, és az erő minden egyes következő toláskor.  Mindent kiadtam magamból. Egy adott pillanatban nagyon elfáradtam. Kértem vizet, vizes borogatást. Magamra öntöttem. Ez újból adott kis erőt. A férjem hangját hallottam, hogy mondja, hogy ereszkedjek négylézláb, de hiába hallottam, nem tudtam mozdulni. Nehezen megfordítottak a szülésznővel (én is ki akartam próbálni), de rádöbbentem, hogy az már nem jó nekem, ami 10 perce még jó volt. Visszasüppedtem féloldalra. Folyton kérdeztem a bábát, hogy látja e a fejét. Mondta, hogy nem, de még egy kicsi és ott lesz.  Minden tolás után a férjem mondta, hogy nagyon jó,  most erőt gyűjtök.  Amikor jött a következő kontrakció, éreztem, hogy minden vadállat kijön belőlem. A férjem kezét is megharaptam.  Abban a percben éreztem meg a baba fejét a csatornában. Akkor már az orvosnő is ott volt. Velem szemben guggolt és csak halkan mondogatta, hogy nagyon jól csinálom, rögtön kint van. Ott volt három, végtelenül nyugodt ember mellettem. Semmi sürgetést nem tapasztaltam, egyszer sem nyúltak hozzám, nem utasítottak semmire, csak bátorítottak. Ez nagyon jó volt, hogy én és a Baba irányítottunk mindent. Nem szólítottak meg, hogy hogyan nyomjak, hogy viselkedjek, esetleg fogjam vissza magam vagy, hogy hogyan toljak, milyen hangot adjak és ne adjak ki.  Megbíztak bennem, a szülő nőben, és rám hagyták hogy ösztönösen cselekedjek.

Irtó kemény érzés azt megélni, hogy nincs visszaút, ezen végig kell menni. Nem halaszthatod holnapra vagy nem teheted le, hogy bocs, én most ebből kilépek, aztán lesz ami lesz. Ketten a Babával hatalmas dolgot tettünk akkor. Lenyúltam és megéreztem a fejét. A tűzgyűrűnél szerintem kiszálltam a testemből pár percre. Konkrétan azt éreztem, hogy ezerbe szakadtam, de nem volt mit tenni, ki kellett nyomjam a babát. Éreztem, ahogy ő is igyekszik jön kifele. A férjem hangján hallottam a tehetetlenséget és a vágyat, a belső bizalmat, a drukkot. Ő már látta a fejét. Tudta, hogy még egy pillanat az egész. Én még mindig azt hittem, hogy nagyon sok van még.  A következő  tolásnál irtó nagy nyomást éreztem, átgördült a feje a gáton. Még nyomtam egyet, akkor nyúlt a víz alá az orvosnő és lassan kivette a Babát. Azonnal rámtették. Csak sírtam az örömtől  és remegtem és azt mondogattam, hogy azt hittem, hogy meghalok. Hihetetlen eufóriát éltem át. Még mindig félhomály volt a szobában, betakarták a babát. Ott feküdtünk együtt a vízben, köldökzsinórral összekötve. Kis idő után mondták, hogy szálljunk ki a medencéből és menjünk az ágyba, mert lassan kihűl a víz. Pedig én nagyon melegnek éreztem. Mikor másztam ki, mondták, hogy tartsam szorosan magamon és ők majd kisegítenek. Halkan mondtam hogy vegyék át nyugodtan a babát,  én majd kiszállok baba nélkül… Ennyit a lexikális tudásról és a módosult tudatállapotról J. Mert nyílván ez nem volt kivitelezhető, hisz a méhlepényt még nem szültem meg és a Baba és én össze voltunk kötve. Hárman fogtak, úgy szálltam ki a medencéből, szorosan ölelve a Babát. Átmentem az ágyra, betakartak. Babástól együtt voltunk ott hosszú ideig, talán egy órát, lehet többet is. Csak csodáltuk őt, szagolgattuk, simogattuk a kis magzatmázas testét.  A neonatológus ott vizsgálta meg rajtam a gyereket. Senkit sem érdekelt ott rögtön hogy éppen hány kiló és milyen hosszú. Sok idő eltelt, amikor a férjem elvágta az addigra teljesen fehér köldökzsinórt. A lepény még nem vált le. Vártunk. Mikor újból voltak kontrakcióim, megszületett a lepény is. (nem kaptam ezért külön oxitocint, branül sem volt a csuklómon). Teljes meglepetésemre semmit sem szakadtam, egy kis repedésem lett, amit nem kellett varrni.  Aznap este már ültem rajta. Méhlepény megszületése után mindenki gratulált majd kimentek. Hagyták, hogy megéljük az újabb családtag születését mi hármasban. Két óra múlva a férjem elment, engem a Babával felvittek a szalonba. Ott tudtam meg, hogy azon a klinikán nem is létezik újszülött osztály, vagyis minden baba az anyukája mellett marad. Ez a természetes. Ilyenről eddig csak külföldön tudtam. Tápszert sem adhatnak a babáknak csak ritka esetben ha a neonatológus úgy ítéli meg. Olyan a rendszerük hogy mindenkit az anyatejes táplálásra bátorítanak. 

Sokan kérdik, hogy megérte-e Váradik utazni? 9 hónapig ezt az élményt láttam magam előtt. Erre vágytunk a férjemmel, mindent megtettünk annak érdekében, hogy megtaláljuk azt a helyet, ahol biztonságban érezzük magunkat, ahol nem oktatnak ki, ahol bíznak a szülő nő kompetenciáiban és az Apákat teljes értékű családtagként kezelik és egyszer sem éreztetik velük azt hogy láb alatt vannak.

Hálás vagyok magamnak, hogy kiálltam a vágyaim mellett. Hálás a férjemnek, hogy testileg/lelkileg végig mellettem volt és bátorított. Hálás Nórácskának, hogy minket választott családjának. Hálás az orvosnőnek, hogy „semmit sem csinált” ugyanakkor a mélységes biztonságot sugallta  jelenlétével. Köszönjük neki, hogy megélhettük ezt a csodát.  Csak ajánlani tudom mindenkinek, aki hasonló emberi bánásmódra vágyik.

Nóra Baba 11.ik hónap 11.én született, Szent Márton napján. A belső fény napján. Ez a fény végig jelen volt és és lesz az ő életében. Isten hozott kicsi Vízitündér, ahogy Apuci szólít!

• 

• 

• 

• 

• 

•