Otthon szülés a kórházban

Ismerősi körömben sokan tudták, hogy kisfiamat a budapesti Szent Imre kórházban hoztam világra. A kórházról azt kell tudni, hogy itt hozta létre dr. Bálint Sándor és csapata az alternatív szülőszobát az „Otthon szülés a kórházban” projekt keretében, melynek célja a beavatkozásmentes szülés támogatása egy kellemes, otthonos környezetben. 3 éve hallottam egy erről szóló előadást és azóta lebegett a szemem előtt, hogy milyen jó lenne megpróbálni, ha sor kerül rá – de nem hittem komolyan, hogy tényleg lesz rá lehetőségem. 

Gondolkoztunk is, hogy meg tudjuk-e szervezni, bevállaljuk-e… A kérdést végül az döntötte el, hogy az orvos elvállalt, de ő is csak azért, mert olyan messziről jöttem. Voltak persze olyanok is, akik megértették és támogatták az ötletet, de a többség minimum furcsának találta, hogy miért tulajdonítunk a szülésnek ekkora jelentőséget. Mert az úgyis olyan dolog, amit túl kell élni, aztán elfelejteni. Csak a gyermek megérkezése képes felülírni azt a sok szenvedést és kellemetlenséget. Meg amúgyis hiába képzel el az ember valamit, a dolgok akárhogy alakulhatnak, és ezt kell elfogadni. El is döntöttük, hogy nem támasztunk elvárásokat, de legalább a lehetőséget megadjuk magunknak, hogy egy természetes, szép szülésben lehessen részünk. Így vágtunk bele a készülődésbe a férjemmel, aki két hónapos kiküldetését töltötte Budapesten ebben az időben. Az időzítés nyilván szándékos volt, de sokkal könnyebb volt így, ő bejárt dolgozni, néha én is vele tartottam, estéként sétálni, moziba jártunk, kiszakadtunk a hétköznapokból és kiélveztük a kettesben töltött idő minden percét. Én pedig azt mondtam az értetlenkedőknek, hogy mások az esküvőjük megszervezésére, a nászútra szánnak egy csomó pénzt és időt, számunkra pedig ennek volt nagyobb jelentősége.

Az utolsó hónapban többször találkoztunk az orvossal, dr. Bálint Balázzsal, akivel addig emailen tartottam a kapcsolatot, és a szülésznővel, Kondor Katával, aki megmutatta a szülőszobát is a Szent Imre kórházban. Volt pár hagyományos és egy alternatív szülőszoba káddal, franciaággyal, bordásfallal és mindenféle orvosi műszerek nélkül. Nem igazán éltem még bele magam, hogy én ott fogok szülni, bár a terhességem zökkenőmentes volt. A szoba használatának feltétele, hogy a terhesség és a vajúdás is komplikációmentes legyen. És persze ne legyen épp foglalt a szoba. De nekem a hagyományos is jó lett volna, mert nem a szülőszoba, hanem az orvos és a szülésznő miatt mentem oda.

Ameddig eljött a várva várt nap (tényleg nagyon várva várt volt, már minden kicsi jelre azt hittem, ez már az), nem gondoltam volna, hogy bármilyen fájdalommal kapcsolatban azt fogom kívánni, hogy fájjon jobban, fájjon gyakrabban. Ez hajnali 3 körül kezdődött és kb. tízpercenként jelentkezett a nagyon halvány, de már 10-20 másodpercig tartó fájdalom. Aznap reggel épp orvoshoz készültem és úgy gondoltuk, hajóval megyünk át Észak-Pestről Budára. Korábban többször is hajókáztunk a Dunán, aznap viszont az orrunk előtt ment el a hajó. Még szerencse, mert így autóval mentünk végül, amibe bele voltak készítve a kórházi cuccok. Az dokinál kiderült, hogy már 2 centis tágulásom van, de a fájdalmak nem voltak még olyan erősek, úgy gondoltuk, hogy moziba is mehetünk még aznap este. Meg is volt a jegyünk Fliegauf Bence Liliom ösvényének gálavetítésére a Titanicon.

Az autót a kórház közelében hagytuk és visszabuszoztunk a belvárosba, az irodába. Még nem voltunk biztosak benne, hogy ebből szülés lesz-e, de az biztos volt, hogy a belvárosban gond lenne a parkolás. Aznap egy nagyon kedves thai étterembe mentünk ebédelni, de én már nem tudtam leülni, úgy gondoltam, majd állva eszem. De még kész sem volt a kaja, kiderült, hogy állva se nagyon bírom, így becsomagoltattuk és bementünk az irodába, ami egy kis lakás egy belvárosi nagy bérházban, konyhával, fürdővel, ággyal. Szerencsére aznap csak ketten voltunk benn, úgyhogy a vajúdás keményebb része ott zajlott. Eleinte jól elvoltunk a fájások között, én próbáltam pihenni, mert nem sokat aludtam éjjel, Laci még dolgozgatott, aztán kilépett, hogy hozzon édességet és elajándékozta a mozijegyeinket. Késő délutánra már csak erre koncentráltunk, hordta a meleg pakolásokat, masszírozott, és próbálgattuk a pozíciókat. Leginkább a térdeplő, ágyra támaszkodó segített, meg a meleg borogatás (a fájdalom a két combomba sugárzott leginkább, azt borogattuk), a folyamatos mozgás (pl. csípőmozgás, hajlongás) és a légzéstechnika. Közben hívtam Katát és beszámoltam a fejleményekről. Kikérdezett és elmondta, mire figyeljek, majd hívjam újra. A következő telefonos tanácsadásig már kihánytam a thai ebédet, s mikor elgyötörten mondtam Katának, vidám, csilingelő hangon azt felelte: „Jaj de jó!” „Tényleg?” kérdeztem hitetlenkedve, mire azt mondta: „Persze, ez azt jelenti, hogy dolgozik a méhed. Ügyes vagy!” Ekkor eszembe jutott, hogy a tágulás valóban hányingerrel járhat, és új erőre kaptam. Hát persze, most nem beteg vagyok, hanem gyereket fogok szülni. Csak hát abban az állapotban az ember hajlamos szenvedni, és nagyon jó volt, hogy sajnálkozás helyett biztatást és rengeteg pozitív energiát kaptam.

Az újabb tanács a meleg fürdő volt, amit zuhannyal helyettesítettünk, de ezután sem lett gyökeres változás. Nem állt le a folyamat, különösebben nem is gyorsult fel, csak gyakoribbak és rövidebbek lettek a fájások. Ekkor már kb. ötpercesek voltak, és úgy 40 mp – 1 perc közöttiek, de Kata azt javasolta, várjuk meg, amíg mindenik legalább 1 perces hosszúságú lesz. Segített egy applikáció, amin csak benyomtam a gombot, így nem kellett nézzük az órát, vagy felírjuk az adatokat, a telefon még átlag statisztikákat és grafikonokat is mutatott az utóbbi órák fejleményeiről.

Már sötét este volt, amikor 5 percnél sűrűbben jöttek a fájások, és mindenik kb. 1 percet tartott. Kata ekkor azt mondta a telefonban, hogy most már talán érdemes elindulni a kórházba. Én persze úgy éreztem, már nagyon késő van, rögtön megszülök, de igaza volt, még nagyon sok időnk volt hátra. Az úton nehéz volt egy helyben ülni, ekkor már a felkészítőkön tanult aaaaa hangokkal próbáltam kifújni a levegőt, hogy enyhítsem a fájdalmat. Olyan lehettem, mint egy transzba esett buddhista szerzetes, úgyhogy szóltam a sofőrnek (nehogy megijedjen, hogy ő kell kifogja a babát), hogy inkább minél lassabban menjen.

Mire beértünk, kb. 9 cm tágulásom volt, csak pár percre dugtak be egy közös vajúdóba, hogy szívhangot mérjenek és vért vegyenek, aztán mentünk is a szülőszobára, ahol kellemes félhomály fogadott. Úgy látszik, én voltam a szerencsés aznap este. Az ott töltött pár óra alatt kipróbáltunk mindenféle pozíciót: toltunk vízben, ágyon, négykézláb, állva és sámlin. Azért írom többes számban, mert többnyire a férjembe kapaszkodtam, miközben bíztatott, segített a légzésben, meleg vizes borogatást pakolt a hátamra és a lábamra. Az idő egy részében kettesben voltunk, az orvosnak és a szülésznőnek egyszerre két páciense szült, és a másik, második gyermekes anyuka „beelőzött”. Időnként bejöttek szívhangot mérni, hol az orvos, hol Kata, hol mindketten, hol az ügyeletes szülésznő. Így teltek a percek, órák, próbáltuk túlélni a fájdalmakat, próbáltam tolni is, de nem túl hatékonyan, baba lassan-lassan haladt előre, illetve csúszkált előre és vissza. Itt meg kell jegyezzem, hogy az összes pozíció közül a hanyatt fekvő volt a legfájdalmasabb, ráadásul egyáltalán nem éreztem hatékonynak. Ez volt az egyik fontos érv a választásban, hogy itt hagynak szabadon testhelyzetet választani, sőt segítenek megtalálni a kismama számára legmegfelelőbbet, míg előzetes terepfelmérésem alapján Kolozsváron inkább csak a vajúdás alatt lehet mozogni, a szülést mindenhol kecskén “preferálják”.

Már nem emlékszem, hány óra volt, de 3 után lehetett, amikor úgy éreztem, ez a gyermek már nem fog magától kibújni, és én sem tudom erőből kitolni, és már nem érdekel, hogy hogy fejeződik be a történet: természetes szülés, gátvédelem, semmi nem érdekelt már, csak az, hogy legyünk már túl rajta a lehető legbiztonságosabb úton. Ekkor a doki azt javasolta, kössünk be egy kis Oxytocint, mert lassult a méhtevékenység, amit orvosi nyelven másodlagos fájásgyengeségnek neveznek. Nem igazán jött, hogy higgyem, hogy ettől minden jóra fordul, mert a különböző rémtörténetek voltak a szemem előtt, amelyekben a gyermekre rátekeredik a köldökzsinór, vagy nagyon nagy a feje és azért nem tud beékelődni, és arra számítottam, hogy az Oxytocintól csak jobban fog fájni. De az orvos nyugtatott, hogy nincs semmilyen fizikai akadály, ez gyakori első szülő nőknél, hogy ki vagyok fáradva, egyek egy kis csokit is, és az Oxytocintól fél óra múlva kinn lesz a baba. És úgy is lett. A szép, műszermentes szobába egy-kettőre betoltak egy kis kocsit, az alkaromba kaptam az infúziót, úgyhogy továbbra is tudtam mozogni. Végül a sámlival próbálkoztunk, Laci ült mögöttem és tartott, az orvos és Kata előttem a földön. Fél szavakból, bólintásokból, szemkontaktusból értették egymást, látszik, hogy régóta dolgoznak együtt. Bensőséges volt a hangulat és mindenki maximálisan arra összpontosított, ami velem történik. Babó a kis (újszülötthöz képest elég nagy :D) fejét többször megmutatta, majd visszahúzta. Amikor már egy folt látszott a hajas fejéből, az orvos kérdezte, hogy akarom-e látni, majd egy tükröt hozott, amit úgy tartott, hogy mindketten lássuk. Eleinte furcsa volt, és félelemmel töltött el, hogy én már nagyon kinn akartam tudni ezt a babát, és még csak egy kisebb folt látszott ki a fejéből – nem tudtam elképzelni, hogy annyival jobban kitágulok még, hogy egy egész gyerek ki tud bújni. Megrémültem, mert úgy éreztem, hogy én már elértem a határaimat, de a tükörben azt láttam, hogy még csak most jön a neheze. De amikor megtapogattam, megéreztem a kis haját, akkor már annyira közel éreztem magamhoz, hogy hatalmas öröm töltött el. A látvány nem, de az érintés megtette a hatását és először éreztem, hogy megszületik a gyermekem. Még nem volt kinn a feje, amikor a doki mondta, hogy most már lehet, hogy egy összehúzódással kibújik az egész gyermek, aztán már nem tudtam nézni a tükröt, meg semmit sem, csak felakadt szemmel toltam tiszta erőmből, miközben az orvos szinte észrevétlenül odajött mellém és finoman rátette a kezét a hasamra, úgy segítette Babakót kifele. Nyilván a gravitáció is segített, Kata egyszer csak mondta, hogy ne toljak, csak sóhajtsak, aztán már éreztem, ahogy csúszik kifele és a következő pillanatban tényleg ott volt előttem a kis emberke, két kalimpáló kéz és láb, meglepődött tekintet, nem sírt csak nézett, egyből a kezembe adták. Úgy tartottam a hónaljától és néztem, ahogy esténként kiemelem a kádból fürdetés után, olyankor időnként eszembe is jut még az a pillanat. Aztán magamhoz öleltem és már nem tudom, hogy miket mondtam neki, de örömöt és hatalmas megkönnyebbülést éreztem. Köldökzsinórostól, az infúzió csöve mellett lavírozva, kisbabával az ölemben a franciaágyhoz mentünk a férjemmel, ott lefeküdtünk és a fiúcskát a hasamra tettük. Így is maradtunk ameddig megszületett a méhlepény, a köldökzsinórt először a férjem vágta el. A mellre mászás nem volt olyan egyszerű, mert jobbra-balra csúszkált le a hasamon a magzatmázas gyermek, tartottuk, toltuk visszafele. Ő meg lassan, ügyesen kúszkált felfele, megtalálta a mellemet, aztán egy kis segítséggel szopott is. Minimum egy óra telt el így, de lehet másfél is, csak azután kezdték méricskélni, fürdetni, öltöztetni. Én is lezuhanyoztam, nagy örömömre – és a gátvédelemnek köszönhetően – megúsztam gátsérülés nélkül, úgyhogy már a szülőszobán le tudtam ülni a kád szélére. Fiam 4 óra 21 perckor született és valamikor 6 vagy 7 körül mentünk át az újszülött osztályra, ahol egész kórházi tartózkodásom alatt velem lehetett, csak ellenőrzésre vitték el naponta egyszer.

A kórház után Budapesten töltött 3 hét már egy új történet, új tanulságokkal. A szülésre sokat készültünk, de nem sokat foglalkoztunk azzal, milyen problémák lehetnek utána. Szerintem nem véletlen, mert mindenhol azt látni, a szülés egy gyötrelem, de miután megszületik a baba, minden mesés, boldogan élnek, míg meg nem halnak. És kiderült, én is azok közé a nők közé tartozom, akik a terhességnél és a szülésnél jobban megszenvedték a szoptatást, az ezzel járó fájdalmakat és tanácstalanságot (elég-e a tej? azért sír, mert éhes? stb.) és úgy általában a gyermekágyat (főleg a pihenés hiányát, annak ellenére, hogy még segítségünk is volt anyukám személyében, aki az első két hétben teljesen ellátta a háztartást, majd anyósom személyében, aki az utolsó napokban segített a hazautazásban). Annak ellenére, hogy készültünk rá, az új helyzet olyan intenzitással robbant be az életünkbe, amire nem tudom, hogy fel lehet-e készülni. Kicsit izgultunk a hazaút miatt is, de szerencsére zökkenőmentes volt a 8 órás autózás egy hosszú pihenővel.

Számomra ez a szülés valóban arról szólt, amiről a projekt neve is: otthon szülés a kórházban. Mert nagyon meghitt, szép élmény volt, otthonos környezet és csak olyan emberek, akiket szívesen láttam magam körül. De tudtam magamról, hogy egy valódi otthon szülést nem vállaltam volna, szükségem volt arra a segítségre és biztonságérzetre, amit a kórházban kaptam.

U.i. A Liliom ösvényt vetítették másfél hónappal később a TIFF-en. Korábban minden évben 10 napra beköltöztem a moziba, idén ez volt az egyetlen film, amit megnéztem, amíg a férjem a kendőben sétáltatta a fiunkat. Egy anya és kisfia története, életem egyik legszebb filmélménye volt, hasonló ízlésűeknek csak ajánlani tudom.