Egy nem tervezett császármetszés

Ezt nem tudnám így leválasztani. Sajnos úgy látom, hogy nem egy-egy megfogható momentumnál fordult császárra az amúgy teljesen komplikációktól mentes terhességet követő vajúdásom.
Mihelyt átléptem a szülészet ajtaját azzal a gyanúval, hogy szülni fogok, gyakorlatilag egy gépezet megmunkálási tárgya lettem, akit a kórházi protokollnak megfelelően, szakszerűen láttak el, de mint a kezelés tárgyát. Ezt a legkevésbé sem tekintem személyes kérdésnek, hiszen ez nem az én személyemnek szólt, hanem egy szülés levezetésének, ami éppenséggel az én testemmel történt.

Hogy alakult, hogy végül császármetszés lett?

A vajúdóban kaptam a karomba kanölt, mert azt kell, ismét protokoll, kaptam beöntést, mert az is elengedhetetlen. Ja, hogy az aranyeremmel együtt nyomták be a csövet, azért nem ért szólni, mert azt a bába vékony csővel tette, és ez még egy kisbabának sem fájhat. Volt labda, mert az egy magánkórház volt, de szigorúan megtiltották, hogy ráüljek, mert az csak egy divatos marhaság, és tudjam meg, hogy nem is jó, mert rosszul ágyazódik be a gyermek tőle. Ok, nem ültem a labdára, de az ágy szélére se tudtam, mert valamilyen rejtélyes oknál fogva a matrac alacsonyabban volt a ágykeret pereménél, ami főleg fájások közben nagyon kényelmetlen volt. Egy dolgot csinálhattam csak, lefeküdhettem. Így persze rosszabb volt a fájásokat elviselni. Amikor egy embernek görcsbe rándul a hasa, akkor a legritkább esetben veti magát a hátára, fene tudja, hogy ki és mikor gondolta azt, hogy a szülésnél ezt így kell.

Mikor megjött az orvosom, közölte, hogy szerinte nem szenvedek eléggé, tehát nem jók (így szó szerint, hogy nem jók, mert nem szenvedek eléggé) a fájásaim. Kerek perec, a világ legnagyobb jóindulatával és teljes meggyőződéssel elmondta nekem, hogy így akár 24 órát is elvajúdgathatok és, azt nem fogom bírni, ő ezt semmiképp se javasolja, de az én döntésem. Csodálatos döntési lehetőségemmel élve az igen ajánlott epidurált választottam, ami mellett oxitocint adtak nekem, a már azelőtt is karomba csöpögő átlátszó varázsfolyadék mellé. Az epidurállal elviselhetők lettek fekve is a fájásaim, de így is több mint (további) öt órát tágultam (az addigi tízen kívül…).

A szoba kicsi volt, ha az ágyhoz nem kötnek a sok fityegő cuccal, aminek egy része belém csepegett, a másik a gyermeket figyelte, akkor sem tudtam volna onnan már kiszállni. A személyzet csak a kimondottan orvosi feladatait látta el rajtam, egyébként meg magamra hagytak, illetve a férjemmel. Miután úgy látták, hogy nem az elvárt ütemben tágulok, burkot is repesztettek. Ez is fájdalmas volt és teljesen eredménytelen, mert egy csepp víz sem jött ki. A manuális vizsgálgatások miatt a végén már elég becsületesen véreztem.

A császár gondolata akkor merült fel először, amikor már kimerültségem okán nem bírtam több oxitocint, az epidurál hatása erősen csökkent és teljes tágulásnál is hiába nyomtam (nyomási inger nélkül, erőltetetten!) a gyerek kicsit kijjebb jött, aztán vissza, aztán ő is megelégelte és elfáradt, amit a műszer jelzett is, mert a szívhangja elkezdett akadozni. Itt kaptam a második nagy “választási” lehetőséget: császár legyen vagy tonnányi kockázatot vállalok (ezeket tárgyilagosan sorolva) és folytatjuk a hüvelyi szülést. Mit választhattam volna ott?

Hát így alakult, erőltetett menetben, protokoll szerint, tárgyilagosan.

Mit vártál volna el a személyzettől?

Amit kaptam, azt fentebb röviden leírtam. Bénítólag hatott rám, úgy éreztem, teljesen kivonnak a történésekből, minden egyes orvosi intézkedés után egyre inkább magam is elvesztettem a hitet, hogy én ott és akkor az szó átvitt értelmében jelen vagyok, és így bármit is tehetnék azért, hogy megszüljem a gyermekem.

Mi volt benned akkor?

Dühös voltam konkrétan az egész kórházra és a velem kapcsolatba kerülő személyzetre, amiért gyakorlatilag belenyomtak egy helyzetbe, aminek nem feltétlenül kellett volna megtörténnie, ha nem helyettem, hanem velem együtt akarják végigcsinálni a szülést.

Segített-e valaki a szoptatásban? Mit kaptál ezen a téren?

A szoptatásról semmit nem mondtak, fogalmam se volt, mit és mikorra kellene várjak, majd talán a második éjjel erősen megduzzadt, forró mellekkel és iszonyú
fájdalommal vonszoltam magam, h segítsen valaki. Egy csecsemős nővér órákig gyomrozta a mellemet, ami iszonyúan fájt, potyogtak a könnyeim, de végre elindult a tejem. Utána én kínoztam, egyre több és több tejet kipréselve magamból. A gyermek táplálását teljesen rám bízták, különben sem számított nekik, mert ők tápszerrel megtömték, aztán a többi nem az ő gondjuk volt.

Most, pár év után milyen érzelmek vannak benned?

Továbbra is dühös vagyok, de már nem konkrét személyekre, hiszen ez egy gépezet, egy erősen bonyolult rendszer, ami tele van tévhitekkel, hibás viszonyulásokkal. Magamat nem hibáztatom, én csak szenvedő alanya voltam egy alapvetően hibás rendszernek, ahol nem csak az egészségügy, hanem sok egyéb szereplő is játszik: a lányok, nők saját testüktől való eltávolodásától, a generációk közötti tudás át nem adásáig, a szülés körüli témák tabusításáig és legvégül az egészségügyi rendszerig, az egészségügyi személyzet szülésről való felfogásáig.

Mit üzensz a várandós kismamáknak?

Sajnos alapvetően egy olyan rendszerbe kerül a nő, ahol ő maga nem, vagy alig számít, tehát a szülés óráiban szinte alig tudja kontrollálni a vele történteket. Éppen ezért kell minél többet tudnunk a testünk működéséről, a várható történésekről és minél több technikát előre kidolgoznunk a vajúdás közbeni fájdalmaink enyhítésére. A szülés beindulásával a hozott muníciónk exponenciálisan csökken, részben a személyzet és kórházi protokoll hatása, részben a fájdalmak és fáradság miatt. A szülés során egy nő talán a legfinomabb hangszerhez lesz hasonló, amiben a legkisebb rossz mozdulat, szó, fals hangot eredményez, azaz, ront az optimálisan várhatón.

Azoknál a nőknél, ahol a szülés folyamatába a legkisebb biológiai akadály gördül, minden kedvezőtlen hatás felerősödve fog visszatükröződni, egyszerűen azért, mert a felmerülő akadályokkal nem fog tudni megküzdeni, hiszen azokhoz támogatást nem, ellenben annál több erőtlenítő tényezőt kap.

A császárra az orvosok, mint segítő, helyzetet mentő beavatkozásra tekintenek, ami ma már viszonylag egyszerűen és megfizethető áron kivitelezhető, és összemérhetetlenül egyszerűbb alkalmazni, mint odafigyelően és támogatóan viszonyulni a nőhöz, őt segíteni, úgy, hogy a szülés ne csak orvosilag menjen végbe szerencsésen, hanem az anyában és a gyermekben is a legkevesebb traumát okozza.

A császárba sokkal könnyebb belecsúszni, mint azt a szülésem előtt valaha is sejtettem volna. Egyszerűen belenyomnak a körülmények. Rosszabb-e egy olyan császár, ami lehetett volna akár egy hüvelyi szülés is? Nem feltétlenül. A hüvelyi szülésen átesett nők többségének ugyanazok a problémái lesznek, mint a császáron átesetteknek, utóbbi esetben legfeljebb megfejelve azzal, hogy később lesz tejük, később kapják a kezükbe a gyermeküket és ezeknek mind-mind további komplikációi lehetnek. Ám ezekkel már a kórház nem foglalkozik. Ők elbúcsúznak tőled, mert baba és mama egészséges, jól vannak. Aztán nagyon sok anyuka kínlódik egyedül hónapokig úgy, hogy senkinek nem szól erről, mert mindazért ami a szülés után következik, a legtöbb esetben már csak magát hibáztatja.

Meg kell változtatni a szülésről kialakított képet, tudást!

Hihetetlenül jó dolog, hogy hatalmas tudás és eszköztár áll már rendelkezésre egy szülési komplikáció elhárítására, amivel sok gyermek egészségét és néha életét mentik meg, de be kell látni azt is, hogy a szülés az a történet, ahol ez kell az utolsó út legyen. Ma gyakorlatilag elhittük azt, hogy orvos nélkül nem tud megszületni egy gyermek, ha meg igen, az valami rettenet. Az orvosok rettenetes hatalmi fölénnyel tagadnak mindent, ami az ő hatáskörükön kívül, előző tanulmányaikon túl esik, újat pedig ritkán hajlandóak befogadni. Meggyőződésem, hogy a császárok többségét ma nem a nők úri óhaja, vagy az orvosi műhibaperektől való félelem hívja elő (legalábbis nem Romániában), sokkal inkább a szülés túlmedikalizálása úgy, mintha az semmiben sem különbözne egy vakbélműtéttől.

Amikor pedig azt mondom, hogy a szülés elembertelenítése, akkor sajnos még azt sem tudom gondolni, hogy voltak idők, amikor az emberséges lehetett. A várt jövőre ilyenformán múltbéli példánk nem igazán van. Sajnos hiába volt anyáink, még inkább nagyanyáink korában kevesebb császár, az ő szülési élményeik sem felemelőek. Ők is végigéltek megaláztatást, magárahagyatottságot, vívódást, és értelmetlen fájdalmakat is a normális fájdalmaik mellett.

Anyám úgy szült engem első gyermekeként, hogy felpakolták a “kecskére” és magára hagyták a 16-17 fokos szülőszobában, hogy amikor majd nyomnia kell kiáltson a nővérért. Amikor hánynia kellett, és azt nem saját magára vagy a földre akarta, akkor rászóltak, hogy ne mind mászkáljon, mert a vécén fogja megszülni a gyermeket. Ma is hálás annak a valakinek, aki akkor egy koszos felmosóvödröt vitt oda neki. Hát, ilyen apró gesztusokon múlna.

A szülés nem egy beavató rítus, ahol az a belevalóbb nő, aki a legkevesebb szisszenéssel végigcsinálja, és nem is az az elhanyagolható történés, ami úgyse számít, és majd elfelejtjük, mert az anyaság még tartogat nehezebb dolgokat is, és különben is olyan édes a gyermek, hogy azután úgyse számít semmi. Mindannyian tudjuk, hogy ez nem teljesen igaz. Beszéljünk az érzéseinkről, a megélt élményeinkről, mert ami ma szülés címen folyik, azon muszáj javítani. Nehezen fog értő és halló fülekre találni, amit mondunk, de ennek akkor is változnia kell.